1. rész

A nap lassan ereszkedett a horizont felé, narancssárgával és rózsaszínnel festve be a felhőket, s az égboltot is barackszín pizsamába öltöztette. Erika fáradtan nézett fel munkájából, majd nagyot sóhajva tette le az ecsetet, miközben pillantása a már félig elbújt égitestre vándorolt. Ruháját kisebb-nagyobb festékfoltok tarkították, lassan a skála összes színe megtalálható volt rajta. Némán lépett az ablakhoz, s eresztette le a redőnyt, kirekesztve a mindent ellepő sötétséget.

Majdnem kész művére ügyet sem vetve sietett át a fürdőszobába, hogy még vacsora előtt legalább kezéről lesikálja munkája nyomait. A víz tisztán tört elő a csapból, majd elkeveredve a színes mázzal, sötét örvényként tűnt el a lefolyóban.

***

A villanykörtében némán aludt ki az izzószál, s a lány nesztelen léptekkel sietett ágyához. Csak egy meglazult padlódeszka reccsent meg talpa alatt, az is oly' halkan tette, mintha tudná, hogy az éjszakát a csend vonta uralma alá. Amint a lány feje a párnát érte, a szomszéd szobában halványan felragyogott a festmény. A képet alkotó színek kavalkádja fodrozódni kezdett, majd kisebb-nagyobb domborulatok keletkeztek a vásznon, mintha valami a másik oldalról feszegetné a felületét. A következő pillanatban szinte végighasadt, s a padlón hangosan puffant négy feketébe burkolózó alak. Karok és lábak gabalyodtak össze, elfojtott szisszenések és morgások jelezték az érkezők nemtetszését.

- Őrült ötlet volt, Ezarel, ezt jobb, ha tőlem tudod! Azt sem tudjuk, hova érkeztünk... - A férfihang lágyan csengett a sötét szobában, mégis vészjósló volt; bosszút ígért.

- Halkabban, te idióta. Ki tudja, milyen szörny leselkedik ránk amögött az ajtó mögött - kontrázott rá egy női hang suttogva.

- Mivel Ezarel hibája az egész, szerintem ő menjen előre.

- Pff... - nyilvánította ki véleményét egy harmadik alak, majd öles léptekkel az ajtóhoz sietett. Széles mozdulattal tárta ki azt, hogy egy üres folyosóval találja szembe magát. A falon apró lámpák világítottak, sejtelmes fénybe vonva a világoskék padlószónyeget.

- Ez aztán félelmetes - morogta hátra, majd helyet adott a többieknek is. - Szerintem azon az ajtón keresztül kijuthatunk innen - mutatott egyenesen előre, ahol a folyosó egy sötét faajtóban végződött.

- Akkor rajta. Jobb, ha téged falnak fel előbb a szörnyek.

- Nevra, befejeznéd a bolondozást? - csattant fel a társaság női tagja, mire mindenki mozdulatlanná dermedt, és feszülten figyeltek az esetleges neszekre, ám csak az óra kattogott monoton hangon. - Menjünk - tette hozzá jóval halkabban.

Ezarel három hatalmas lépéssel átszelte az őt az ajtótól elválasztó távot, és lenyomta a kilincset, azonban a zár nem engedett.

- Nem nyílik.

- Pedig már hallom a szél süvítését és érzem a szabadság édes ízét... - Nevra hangja ábrándosan csengett, és mindannyian ugyanarra gondoltak. Olyan régen volt, hogy utoljára kitehették lábukat a menedékből, hogy beszívhatták a tavasz bódító aromáját, hogy megízlelhették a poros falakon kívüli levegőt...

- Nézzünk inkább körbe idebent, felesleges azt a kilincset rángatnod.

***

Erika tekintetét az ajtó alatti résen beszűrődő fénycsíkra szegezte, miközben szorosan ölelte párnáját. Tisztán hallotta a beszélgetésfoszlányokat, majd az éles kiáltást, mely után kétsége sem volt afelől, hogy idegenek vannak a lakásában, mégis próbálta elhitetni magával, hogy csak képzelte, esetleg álmodta az egészet. Egészen addig sikerült magát többé-kevésbé ebbe az tévhitbe ringatnia, míg ki nem tárult a szobaajtó. A folyosó lámpái hátulról világították meg az alakot, aki sűrűn pislogva igyekezett hozzászoktatni szemét a sötétséghez. Erika fél percig némán meredt rá, majd éles sikoly tört elő ajkai közül.

- Ne! Kérlek, ne ijedj meg, nem akarunk bántani!

Karácsonyi érzések

Magyaldíszek százai futottak végig a lépcső korlátján és a falakon. Magasan a plafonról megannyi ezüstösen csillogó fagyöngy lógott, mindegyikre egy-egy apró lámpást erősítettek, ezzel világítva be a hatalmas termet. A kék falak visszatükrözték a fényt, opálos félhomályt teremtve a szobában.

A karácsonyi hangulat nesztelenül lopakodott be az épület falai közé, észrevétlenül öltöztetve piros-arany és kék-ezüst díszekbe lakóinak szívét.

Nevra a tükörben szemlélte tökéletes kinézetét; csábos mosolyát, fekete fürtjeit, elegáns fehér öltönyét. Ezarel hangtalanul lépett mögé, óvatosan kulcsolva dereka köré karjait.

A következő percekben gyöngyházszínben pompázó meghittség halvány sugarai telepedtek a szobára, s vörös fonálként szövődött közéjük a szerelem mámorító érzése. A karácsony hangulata messze tűnt a két fiú szívéből, már nem számított a közös vacsora, melyet a kristályteremben tartottak, és mindenki részt vett rajta, aki nem akarta magára vonni Miiko haragját, többé nem volt fontos, hogy együtt legyenek, akár egy nagy család, csak egymásra figyeltek ezután.

S a kellemes érzések mellé csendesen furakodott be az önző birtoklási vágy, mocskával feketére színezve a két tiszta szívet, éjsötét pamacsokkal díszítve tovább az érzések színpalettáját.

/1/ Keserű jelen

Nevra gondolataiba merülve bámult ki szobája ablakán. Egy órával korábban komoly vitába keveredett Miikoval, és most valamiért lelkiismeretfurdalása támadt, ahogy visszaemlékezett a szavakra, melyeket a nő fejéhez vágott.

Látta maga előtt a haragtól sötétlő szemeket, melyek mélyén némán lapult a megbántottság. Látta a csaknem vicsorgó szájat, ami igyekezett mosoly apró görbületébe hajlani, sikertelenül. És végül felidéződött benne a fekete, fénylő hajkorona, melyet egykor színes virágkoszorú díszített. Fejében a múlt zenéje csendült, elegyedve Miiko kacagásával, mosolyt csalva a mostanában olyannyira búskomor fiú ábrázatára.

Akaratlanul tért át az emlékek végtelen és csodálatos világába, ahol lelkére nem tekeredett kígyóként a fájdalom, ahol rég elmúlt boldog idők messze űzték a jelen borzalmait. Itt Miiko nem az volt, akit a gárdák tagjai ismertek. A múltbéli énje kedves volt és törödő, ami rettenetesen hiányzott Nevrának.

Halk kopogás szakította ki a férfit merengéséből. Fejét enyhén megrázva űzte el gondolatait, melyek a sebezhezőség apró céltábláival ruházták fel őt, és az ajtó felé fordult.

- Gyere be! - Kényszeredett mosoly jelent meg ajkain, mely lassan boldog vigyorrá szélesedett, amint megpillantotta a kék hajfürtöket.

- Nem zavarlak? - kérdezte a belépő mély hangon, fürkésző szemekkel vizsgálva Nevra arcát.

- Te sosem zavarsz - kelt fel a fotelből, melyben eddig üldögélt, és kedveséhez lépve gyengéd csókba vonta őt.  

/2./ A feladat

Miiko folyamatosan rótta a köröket tágas dolgozószobája félhomályában. Agyában a fogaskerekek legalább olyan sebességgel pörögtek, gondolatai csapongtak. Percről-percre egyre idegesebbnek érezte magát, de nem tudott megoldást találni a problémára, mely hatalmas veszélyt jelentett mind a gárdákra, mind a városra.

Pár perc elteltével fáradtan roskadt le hatalmas, tölgyfából faragott, cikornyás motívumokkal díszített íróasztalához, hogy aztán könyökein megtámaszkodva, arcát tenyerébe hajthassa. A kétségbeesés fagyos ujjakkal fonta körül szívét, jégvirágokat forrasztott légcsővére, és kacagva tekerte láncát nyaka köré, a légszomj érzetét keltve a nőben.

- Jamon! – szólalt meg, de csak rekedt suttogás tört elő dermedt ajkai közül. – Jamon! – próbálkozott újra, ezúttal sikeresen, mire hamarosan egy robosztus alak jelent meg az ajtóban.

A hatalmas termetű, kegyetlen kinézetű, ám angyaltermészetű lény szolgálatkészen tekintett Miikora, a parancsra várva.

- Szólj Nevrának, beszélni szeretnék vele.

Jamon bólintott, vörös fürtjei meglibbentek a mozdulattól. Hangosan zörögve vonult el megkeresni a vámpírfiút.

***

Nevra csendesen figyelte Ezarelt, miközben kék hajú társa az asztalra görnyedve igyekezett értékelhető jelentést összekaparni. Mikor már legalább tizedszer húzta át a leírt szót, dühösen lecsapta tollát a papír mellé, és szikrákat szóró szemekkel fordult az ágyban gubbasztó férfi felé.

- Megtennéd, hogy nem bámulsz? Nagyon zavaró, nem tudok tőled dolgozni!

- Nem tudok betelni a szépségeddel – érkezett a felelet, mely máskor zavart pirulásra késztette volna Ezarelt, most azonban csak a harag festett vöröslő rózsákat arcára.

- Ahelyett, hogy segítenél… - dohogott magában az elf, majd visszafordult munkája felé.

- Gondoltál már házasságra? – A szavak olyan váratlanul érték, hogy beletelt egy kis időbe, mire felfogta őket. Pillantása visszavándorolt az ágyra, s a másik tekintetét kezdte kutatni, hogy megállapíthassa, szórakozik-e vele, de csupán őszinte kíváncsiságot és a jól megszokott, időtlen szerelmet látta csillogni társa szemeiben.

- Megbolondultál? – csúszott ki ajkai közül meggondolatlanul, mire Nevra szemei sötétebbek lettek az ébennél is.

- Nem, nem bolondultam meg, de akkor inkább felejtsük is el a témát.

Ebben a pillanatban hangos kopogás hangzott fel, mire mindketten az ajtó sötét, tömörfa anyagára szegezték tekintetüket. Megszólalni sem volt idejük, az ajtó szélesre tárult, s a továbbiakban Jamon magas alakja takarta el előlük a folyosót.

- Kitalálom, Miiko keres – mordult fel Nevra, mire az óriás bólintott. A fekete hajú férfi könnyedén pattant fel az ágyról, gyengéden végigsimított Ezarel hátán, majd Jamonhoz lépett.

Mielőtt azonban kiléphetett volna a nyomában a folyosóra, Ezarel utána szólt:

- Nevra! – Türelmesen megvárta, míg társa ráemeli hosszú pillákkal keretezett, csillogó fekete gyöngyökre emlékeztető szemeit, csak aztán folytatta. – Ha visszaértél, még beszélünk erről a dologról. – Jamonnak a szeme se rebbent a furcsa mondat hallatán, Nevra viszont szélesen elmosolyodott.

- Mindenképpen.

***

A rókanő éppen egy tollat forgatott ujjai között, mikor Nevra belépett a helyiségbe.

- Remélem fontos, mert éppen egy nagyon kényes témát próbáltam feszegetni Ezarelnek, mikor Jamon érkezett.

- Örülök, hogy ilyen jó hangulatban talállak, Nevra – intett szemével az egyik szék felé ridegen Miiko, majd, miután vendége helyet foglalt, rögtön a tárgyra tért.

- Meghoztam végre a döntést, és téged tartalak a legalkalmasabbnak a feladatra, hogy ezt továbbítsd ellenfeleinknek. Mivel esélyünk sem lenne legyőzni őket, így a békés…

- Felejtsd el! – csattant fel a férfi, dühösen szorítva rá ülőalkalmatossága karfájára. – Nem fogok kegyelemért könyörögni annak az árulónak!

- Egy szóval sem mondtam, hogy könyörögni fogunk nekik, egyszerűen csak békét ajánlunk. Ennek jeleként pedig elviszed ezt a festményt ajándékba, miközben előterjeszted nekik a béke feltételeit, amiket útközben elolvasol, mert azonnal indulnod kell. Tessék – nyújtott át egy sárga papírtekercset, valamint egy vászonba csomagolt lapos tárgyat. – Az ajándékra jól vigyázz, fontos szerepe lesz még a jövőben – mosolyodott el mondandója végére a nő, furcsán csillogó szemekkel vizsgálva a csomagot.

- Mit is vártam… A róka legyen ravasz – sóhajtott fel Nevra, és elindult vissza a szobába, hogy méltóképpen elbúcsúzhasson szerelmétől.