/1/ Keserű jelen

Nevra gondolataiba merülve bámult ki szobája ablakán. Egy órával korábban komoly vitába keveredett Miikoval, és most valamiért lelkiismeretfurdalása támadt, ahogy visszaemlékezett a szavakra, melyeket a nő fejéhez vágott.

Látta maga előtt a haragtól sötétlő szemeket, melyek mélyén némán lapult a megbántottság. Látta a csaknem vicsorgó szájat, ami igyekezett mosoly apró görbületébe hajlani, sikertelenül. És végül felidéződött benne a fekete, fénylő hajkorona, melyet egykor színes virágkoszorú díszített. Fejében a múlt zenéje csendült, elegyedve Miiko kacagásával, mosolyt csalva a mostanában olyannyira búskomor fiú ábrázatára.

Akaratlanul tért át az emlékek végtelen és csodálatos világába, ahol lelkére nem tekeredett kígyóként a fájdalom, ahol rég elmúlt boldog idők messze űzték a jelen borzalmait. Itt Miiko nem az volt, akit a gárdák tagjai ismertek. A múltbéli énje kedves volt és törödő, ami rettenetesen hiányzott Nevrának.

Halk kopogás szakította ki a férfit merengéséből. Fejét enyhén megrázva űzte el gondolatait, melyek a sebezhezőség apró céltábláival ruházták fel őt, és az ajtó felé fordult.

- Gyere be! - Kényszeredett mosoly jelent meg ajkain, mely lassan boldog vigyorrá szélesedett, amint megpillantotta a kék hajfürtöket.

- Nem zavarlak? - kérdezte a belépő mély hangon, fürkésző szemekkel vizsgálva Nevra arcát.

- Te sosem zavarsz - kelt fel a fotelből, melyben eddig üldögélt, és kedveséhez lépve gyengéd csókba vonta őt.