1. rész

A nap lassan ereszkedett a horizont felé, narancssárgával és rózsaszínnel festve be a felhőket, s az égboltot is barackszín pizsamába öltöztette. Erika fáradtan nézett fel munkájából, majd nagyot sóhajva tette le az ecsetet, miközben pillantása a már félig elbújt égitestre vándorolt. Ruháját kisebb-nagyobb festékfoltok tarkították, lassan a skála összes színe megtalálható volt rajta. Némán lépett az ablakhoz, s eresztette le a redőnyt, kirekesztve a mindent ellepő sötétséget.

Majdnem kész művére ügyet sem vetve sietett át a fürdőszobába, hogy még vacsora előtt legalább kezéről lesikálja munkája nyomait. A víz tisztán tört elő a csapból, majd elkeveredve a színes mázzal, sötét örvényként tűnt el a lefolyóban.

***

A villanykörtében némán aludt ki az izzószál, s a lány nesztelen léptekkel sietett ágyához. Csak egy meglazult padlódeszka reccsent meg talpa alatt, az is oly' halkan tette, mintha tudná, hogy az éjszakát a csend vonta uralma alá. Amint a lány feje a párnát érte, a szomszéd szobában halványan felragyogott a festmény. A képet alkotó színek kavalkádja fodrozódni kezdett, majd kisebb-nagyobb domborulatok keletkeztek a vásznon, mintha valami a másik oldalról feszegetné a felületét. A következő pillanatban szinte végighasadt, s a padlón hangosan puffant négy feketébe burkolózó alak. Karok és lábak gabalyodtak össze, elfojtott szisszenések és morgások jelezték az érkezők nemtetszését.

- Őrült ötlet volt, Ezarel, ezt jobb, ha tőlem tudod! Azt sem tudjuk, hova érkeztünk... - A férfihang lágyan csengett a sötét szobában, mégis vészjósló volt; bosszút ígért.

- Halkabban, te idióta. Ki tudja, milyen szörny leselkedik ránk amögött az ajtó mögött - kontrázott rá egy női hang suttogva.

- Mivel Ezarel hibája az egész, szerintem ő menjen előre.

- Pff... - nyilvánította ki véleményét egy harmadik alak, majd öles léptekkel az ajtóhoz sietett. Széles mozdulattal tárta ki azt, hogy egy üres folyosóval találja szembe magát. A falon apró lámpák világítottak, sejtelmes fénybe vonva a világoskék padlószónyeget.

- Ez aztán félelmetes - morogta hátra, majd helyet adott a többieknek is. - Szerintem azon az ajtón keresztül kijuthatunk innen - mutatott egyenesen előre, ahol a folyosó egy sötét faajtóban végződött.

- Akkor rajta. Jobb, ha téged falnak fel előbb a szörnyek.

- Nevra, befejeznéd a bolondozást? - csattant fel a társaság női tagja, mire mindenki mozdulatlanná dermedt, és feszülten figyeltek az esetleges neszekre, ám csak az óra kattogott monoton hangon. - Menjünk - tette hozzá jóval halkabban.

Ezarel három hatalmas lépéssel átszelte az őt az ajtótól elválasztó távot, és lenyomta a kilincset, azonban a zár nem engedett.

- Nem nyílik.

- Pedig már hallom a szél süvítését és érzem a szabadság édes ízét... - Nevra hangja ábrándosan csengett, és mindannyian ugyanarra gondoltak. Olyan régen volt, hogy utoljára kitehették lábukat a menedékből, hogy beszívhatták a tavasz bódító aromáját, hogy megízlelhették a poros falakon kívüli levegőt...

- Nézzünk inkább körbe idebent, felesleges azt a kilincset rángatnod.

***

Erika tekintetét az ajtó alatti résen beszűrődő fénycsíkra szegezte, miközben szorosan ölelte párnáját. Tisztán hallotta a beszélgetésfoszlányokat, majd az éles kiáltást, mely után kétsége sem volt afelől, hogy idegenek vannak a lakásában, mégis próbálta elhitetni magával, hogy csak képzelte, esetleg álmodta az egészet. Egészen addig sikerült magát többé-kevésbé ebbe az tévhitbe ringatnia, míg ki nem tárult a szobaajtó. A folyosó lámpái hátulról világították meg az alakot, aki sűrűn pislogva igyekezett hozzászoktatni szemét a sötétséghez. Erika fél percig némán meredt rá, majd éles sikoly tört elő ajkai közül.

- Ne! Kérlek, ne ijedj meg, nem akarunk bántani!

Karácsonyi érzések

Magyaldíszek százai futottak végig a lépcső korlátján és a falakon. Magasan a plafonról megannyi ezüstösen csillogó fagyöngy lógott, mindegyikre egy-egy apró lámpást erősítettek, ezzel világítva be a hatalmas termet. A kék falak visszatükrözték a fényt, opálos félhomályt teremtve a szobában.

A karácsonyi hangulat nesztelenül lopakodott be az épület falai közé, észrevétlenül öltöztetve piros-arany és kék-ezüst díszekbe lakóinak szívét.

Nevra a tükörben szemlélte tökéletes kinézetét; csábos mosolyát, fekete fürtjeit, elegáns fehér öltönyét. Ezarel hangtalanul lépett mögé, óvatosan kulcsolva dereka köré karjait.

A következő percekben gyöngyházszínben pompázó meghittség halvány sugarai telepedtek a szobára, s vörös fonálként szövődött közéjük a szerelem mámorító érzése. A karácsony hangulata messze tűnt a két fiú szívéből, már nem számított a közös vacsora, melyet a kristályteremben tartottak, és mindenki részt vett rajta, aki nem akarta magára vonni Miiko haragját, többé nem volt fontos, hogy együtt legyenek, akár egy nagy család, csak egymásra figyeltek ezután.

S a kellemes érzések mellé csendesen furakodott be az önző birtoklási vágy, mocskával feketére színezve a két tiszta szívet, éjsötét pamacsokkal díszítve tovább az érzések színpalettáját.

/1/ Keserű jelen

Nevra gondolataiba merülve bámult ki szobája ablakán. Egy órával korábban komoly vitába keveredett Miikoval, és most valamiért lelkiismeretfurdalása támadt, ahogy visszaemlékezett a szavakra, melyeket a nő fejéhez vágott.

Látta maga előtt a haragtól sötétlő szemeket, melyek mélyén némán lapult a megbántottság. Látta a csaknem vicsorgó szájat, ami igyekezett mosoly apró görbületébe hajlani, sikertelenül. És végül felidéződött benne a fekete, fénylő hajkorona, melyet egykor színes virágkoszorú díszített. Fejében a múlt zenéje csendült, elegyedve Miiko kacagásával, mosolyt csalva a mostanában olyannyira búskomor fiú ábrázatára.

Akaratlanul tért át az emlékek végtelen és csodálatos világába, ahol lelkére nem tekeredett kígyóként a fájdalom, ahol rég elmúlt boldog idők messze űzték a jelen borzalmait. Itt Miiko nem az volt, akit a gárdák tagjai ismertek. A múltbéli énje kedves volt és törödő, ami rettenetesen hiányzott Nevrának.

Halk kopogás szakította ki a férfit merengéséből. Fejét enyhén megrázva űzte el gondolatait, melyek a sebezhezőség apró céltábláival ruházták fel őt, és az ajtó felé fordult.

- Gyere be! - Kényszeredett mosoly jelent meg ajkain, mely lassan boldog vigyorrá szélesedett, amint megpillantotta a kék hajfürtöket.

- Nem zavarlak? - kérdezte a belépő mély hangon, fürkésző szemekkel vizsgálva Nevra arcát.

- Te sosem zavarsz - kelt fel a fotelből, melyben eddig üldögélt, és kedveséhez lépve gyengéd csókba vonta őt.  

/2./ A feladat

Miiko folyamatosan rótta a köröket tágas dolgozószobája félhomályában. Agyában a fogaskerekek legalább olyan sebességgel pörögtek, gondolatai csapongtak. Percről-percre egyre idegesebbnek érezte magát, de nem tudott megoldást találni a problémára, mely hatalmas veszélyt jelentett mind a gárdákra, mind a városra.

Pár perc elteltével fáradtan roskadt le hatalmas, tölgyfából faragott, cikornyás motívumokkal díszített íróasztalához, hogy aztán könyökein megtámaszkodva, arcát tenyerébe hajthassa. A kétségbeesés fagyos ujjakkal fonta körül szívét, jégvirágokat forrasztott légcsővére, és kacagva tekerte láncát nyaka köré, a légszomj érzetét keltve a nőben.

- Jamon! – szólalt meg, de csak rekedt suttogás tört elő dermedt ajkai közül. – Jamon! – próbálkozott újra, ezúttal sikeresen, mire hamarosan egy robosztus alak jelent meg az ajtóban.

A hatalmas termetű, kegyetlen kinézetű, ám angyaltermészetű lény szolgálatkészen tekintett Miikora, a parancsra várva.

- Szólj Nevrának, beszélni szeretnék vele.

Jamon bólintott, vörös fürtjei meglibbentek a mozdulattól. Hangosan zörögve vonult el megkeresni a vámpírfiút.

***

Nevra csendesen figyelte Ezarelt, miközben kék hajú társa az asztalra görnyedve igyekezett értékelhető jelentést összekaparni. Mikor már legalább tizedszer húzta át a leírt szót, dühösen lecsapta tollát a papír mellé, és szikrákat szóró szemekkel fordult az ágyban gubbasztó férfi felé.

- Megtennéd, hogy nem bámulsz? Nagyon zavaró, nem tudok tőled dolgozni!

- Nem tudok betelni a szépségeddel – érkezett a felelet, mely máskor zavart pirulásra késztette volna Ezarelt, most azonban csak a harag festett vöröslő rózsákat arcára.

- Ahelyett, hogy segítenél… - dohogott magában az elf, majd visszafordult munkája felé.

- Gondoltál már házasságra? – A szavak olyan váratlanul érték, hogy beletelt egy kis időbe, mire felfogta őket. Pillantása visszavándorolt az ágyra, s a másik tekintetét kezdte kutatni, hogy megállapíthassa, szórakozik-e vele, de csupán őszinte kíváncsiságot és a jól megszokott, időtlen szerelmet látta csillogni társa szemeiben.

- Megbolondultál? – csúszott ki ajkai közül meggondolatlanul, mire Nevra szemei sötétebbek lettek az ébennél is.

- Nem, nem bolondultam meg, de akkor inkább felejtsük is el a témát.

Ebben a pillanatban hangos kopogás hangzott fel, mire mindketten az ajtó sötét, tömörfa anyagára szegezték tekintetüket. Megszólalni sem volt idejük, az ajtó szélesre tárult, s a továbbiakban Jamon magas alakja takarta el előlük a folyosót.

- Kitalálom, Miiko keres – mordult fel Nevra, mire az óriás bólintott. A fekete hajú férfi könnyedén pattant fel az ágyról, gyengéden végigsimított Ezarel hátán, majd Jamonhoz lépett.

Mielőtt azonban kiléphetett volna a nyomában a folyosóra, Ezarel utána szólt:

- Nevra! – Türelmesen megvárta, míg társa ráemeli hosszú pillákkal keretezett, csillogó fekete gyöngyökre emlékeztető szemeit, csak aztán folytatta. – Ha visszaértél, még beszélünk erről a dologról. – Jamonnak a szeme se rebbent a furcsa mondat hallatán, Nevra viszont szélesen elmosolyodott.

- Mindenképpen.

***

A rókanő éppen egy tollat forgatott ujjai között, mikor Nevra belépett a helyiségbe.

- Remélem fontos, mert éppen egy nagyon kényes témát próbáltam feszegetni Ezarelnek, mikor Jamon érkezett.

- Örülök, hogy ilyen jó hangulatban talállak, Nevra – intett szemével az egyik szék felé ridegen Miiko, majd, miután vendége helyet foglalt, rögtön a tárgyra tért.

- Meghoztam végre a döntést, és téged tartalak a legalkalmasabbnak a feladatra, hogy ezt továbbítsd ellenfeleinknek. Mivel esélyünk sem lenne legyőzni őket, így a békés…

- Felejtsd el! – csattant fel a férfi, dühösen szorítva rá ülőalkalmatossága karfájára. – Nem fogok kegyelemért könyörögni annak az árulónak!

- Egy szóval sem mondtam, hogy könyörögni fogunk nekik, egyszerűen csak békét ajánlunk. Ennek jeleként pedig elviszed ezt a festményt ajándékba, miközben előterjeszted nekik a béke feltételeit, amiket útközben elolvasol, mert azonnal indulnod kell. Tessék – nyújtott át egy sárga papírtekercset, valamint egy vászonba csomagolt lapos tárgyat. – Az ajándékra jól vigyázz, fontos szerepe lesz még a jövőben – mosolyodott el mondandója végére a nő, furcsán csillogó szemekkel vizsgálva a csomagot.

- Mit is vártam… A róka legyen ravasz – sóhajtott fel Nevra, és elindult vissza a szobába, hogy méltóképpen elbúcsúzhasson szerelmétől. 

Prológus

A nő fekete ruháival szinte beleolvadt a sötétségbe. Szorosan ölelte magához a kis csomagot, folyamatosan suttogva neki, miközben gyors léptekkel haladt előre. Mielőtt a falu szélén álldogáló, egyszerű épülethez ért volna, megigazította fején csuklyáját, árnyékkal fedve be így arcának nagy részét. Szavai elhaltak, mire a gyermek felsírt karjai között;  erőtlen nyöszörgés tört fel torkából, mely egyre erősödött.

Néma könnyek folytak végig édesanyja arcán, szája beszédre nyílt, de csak elfúló sóhaj szökött ki ajkai közül. Gyengéden simított végig puha ujjbegyeivel az alig pár napos baba arcán, és finom puszit lehelt rá.

A következő pillanatban nyílt a házikó ajtaja, és egy karcsú, sárga köpenybe burkolózó nő lépett ki a szabadba. Aranysárga fénynyaláb tánca vetült az éjszaka által szürkére festett fűre, visszaadva annak eredeti, sötétzöld színét.

- Megérkeztél hát. - Rekedtes hangon szólalt meg a ház úrnője, és kezével invitálta be a vendéget. - Ő lenne az? - húzta lejjebb a sötétszürke pokrócot a babáról, hogy jobban szemügyre vehesse.

A kicsi éppen ekkor nyitotta ki szemeit, melyek szürkéje a higany hideg színét juttatták eszébe annak, ki beléjük nézett. Gyér haja ezüstösen csillogott a rávetülő fényben, s a tincsek között két apró púp emelkedett ki a koponyából. Talán szarv lesz - gondolta a nő és elmosolyodott.

- Senki nem tudhatja meg, hogy ő nem a te gyermeked. Senki! - Az anya hangja kétségbeesett rettegést és el nem rejtett fenyegetést sugárzott. - Még ő sem. Ígérd meg!

Szemeiből ismét utat találtak a könnyek, és az asszony elgondolkodott, vajon mi készteti erre a meggondolatlan lépésre, ha ily' nagyon ragaszkodik gyermekéhez.

- Soha, senkinek nem fogom elárulni. Esküszöm! Anyja leszek helyetted és mindent megkap majd, amire csak szüksége lehet. Szeretni fogom, mint saját véremet. Ezt is megígérem neked.

- Köszönöm - szorította magához a feketeruhás még egyszer kisfiát, majd átnyújtotta a várakozó asszonynak. - Cadmus a neve. És ne feledd, sosem jártam itt. - Fájdalmas tekintete már-már tébolyulttá vált, ahogy pillantását elszakítva a gyermekről fordult az ajtó felé. - Legyen szép életed, kicsikém - motyogta még maga elé, ahogy sietős léptekkel indult vissza azon az úton, melyen a házhoz érkezett.

Nem vette észre a szintén feketébe öltözött férfit, aki pár pillanatig még a házra meredt, majd gúnyos félmosollyal ajkain, ébenszín tincsei közé túrva indult meg utána lassú léptekkel.

***

- Boldog születésnapot, kisfiam! - mosolyodott el szélesen a nő, majd magához ölelte a belé kapaszkodó gyermeket. - Remélem tudod, hogy nálad senki sem fontosabb anyának! És itt az ajándékod is, Mirdoc hozta tegnap, csak és kizárólag neked - varázsolt elő a háta mögül egy kis barna plüssmackót, melynek hasán hatalmas zöld folt éktelenkedett. A baba rögtön a játék után kapott és gurgulázó nevetéssel szorította apró kezecskéi közé. Ezüstszín szemei ragyogóbbak voltak a telihold világánál, s már most annyi tudást rejtettek, mit kevesen tudhatnak magukénak ennyi idősen.

Az asszony szeretettel mosolygott a fiúra, ujjai lágyan cirógatták szürke tincseit, miközben halkan dúdolni kezdett egy dalt. Hangja talán még ujjainál is finomabban simított végig a gyermeken, aki mit sem tudott arról a kimondatlan kínról és bánatról, mely nevelője szívében dúlt, és aki most lehunyta szemeit, hogy átadja magát a békés álomnak, de előtte még kimondta élete első szavát:

- Mama.

Az asszony szava elakadt, szemeire könnyfátyol telepedett, és bár karjaival ringatni kezdte a gyermeket, gondolatai egy fiatal nő körül forogtak, kinek arcát fekete csuklya takarta, hangját fájdalom torzította felismerhetetlenné, s aki valószínűleg most is elveszett gyermekét siratja.